Reggel izgatottan ébredtem. Rég találkoztam már a szüleimmel. Itt a Bakonyban annyi újdonság, érdekesség várt rám, annyira lefoglaltak az itteni történések, hogy nem is jutott csak néha eszembe, nincsenek mellettem. Most, hogy pár óra múlva újra láthatom őket, úgy éreztem, nincs nálam boldogabb ember a világon. Nagyon sok mindent el akarok, el kell mesélnem nekik. Jaj, Istenem, csak nehogy kifelejtsek valami fontosat! Nem tudom, mi tévő legyek. Elég, ha csak végig gondolom? Nem fogok úgy járni, mint Petőfi a Füstbe ment tervben? Vagy talán jó lenne, ha legalább címszavakban leírnék mindent? Nem könnyű eldönteni. Talán a reggeli alatt okosabb leszek.

Újra egy bevásárló napra ébredtem. Valami hatalmas változáson mentem keresztül ez alatt a pár nap alatt, mióta itt vagyok. Nem tudom, hogy a jó levegő, a sok mozgás, vagy a természet közelsége okozta, de úgy éreztem, hogy már nem bírok a négy fal között megmaradni. Örökösen menni akartam, élvezni a napfényt, a madarak csicsergését, figyelni a vadak életét. Úgy éreztem, ehhez képest az otthoni életem nagyon szegényes, sivár volt. Pedig nem volt itt a villanyvonatom, a tűzoltóautóm, a dömperem, de még a kedvenc kardom se hoztam magammal. Könyvet ugyan tettem be a csomagomba, hogy majd olvasni is fogok. Eddig, talán ha összesen tíz oldalon vagyok túl még. Nagy nehezen. Még azt se mondhatom, hogy nem jó regényt hoztam, mert a kedvenc írom könyvét kaptam meg a nagyapámtól, hogy olvassam. Ám hiába várt rám Verne Nemo kapitánya megbújva az éjjeliszekrényemen, inkább a vadregényes Bakony vonzott, mint a tenger mélye. Ha otthon vagyok, biztos megállt volna köröttem az élet, míg ki nem olvasom. De itt az erdő közepén...

Reggel korán ébredtem. Akkor kezdett derengeni még csak az ég alja. Most hallottam először, hogy az erdészék kakasai milyen kukorékolással köszöntik az új napot. Több kakasuk volt. Volt köztük két öregebb, azok mély, öblös, és hosszú nótát zengtek, míg a fiatalabbak vékony és rövid változattal beérték. Azt is megfigyeltem, a mély szólamok sose szóltak egyszerre, csak egymás után. Mintha felelgetnének egymásnak. Az ifjoncok erre nem adtak. Amikor eszükbe jutott, rázendítettek.

Másnap reggel korán ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, azonnal megpillantottam este az asztalra tett agancsot. Úgy éreztem, már hozzám tartozik, mint a kezem, a lábam. Elválaszthatatlanok vagyunk. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem és csatlakoztam a konyhában a reggelizőkhöz. Pista bácsi is közöttünk volt, erdészruhában. A szalonnás, hagymás tojásrántotta elfogyasztása után megkérdezte, lenne-e kedvem megint elkísérni megint a körútjára, mert újra le kell ellenőriznie egy favágó csapatot.

Kedd a szokásos vásárlási nap volt. Reggel, mikor kimentem a konyhába reggelizni, Mariska néni már javában dolgozott. Nemcsak reggelim várt az asztalon, hanem a tehenek fejésével is kész volt, és még két fehér vászonzsákot is felaggatott a sparhelt szélére, a fogantyúra. Az alattuk lévő lábosba sűrű cseppekben csöpögött valami világos lé. Megtudtam, most készül a túró. Mariska néni a megmaradt tejet megaltatta, felforralta, aztán ezekbe a zsákokba öntötte. A savó kicsepeg belőle, és ami benne marad, az a túró. Mire visszaérünk a vásárlásból, kész is lesz.

A villogó pásztázó fények előretörtek, a székeken ülők arcát kutatták, nyomában a zene fokozatosan gyorsuló dallama követte. Teltház volt a teremben. Minden jegy elkelt. Az emberek izgatottan beszélgettek, mocorogtak, de amikor megmozdult a bársony függöny, mindenki elcsendesedett.

Már vagy négy-öt napja bolyongtam a vad cserjékkel ben?tt félsivatagi tájon, bogyókkal, lárvákkal és gyíkokkal táplálkozva, amikor egy nagy kopár hegyhez értem. A hegy csupa homokkő szikla tömegéből állott, s falanszterként tornyosult fölém. A meredek hegyoldalakon kőszáli kecskék ugrabugráltak. Emberi életnek sehol sem látszott nyoma. Már-már a végső kimerültség határára érkeztem, amikor fölém borult a csillagos, hideg éjszaka.