A fátyolfelhők lassan kúsztak az égen, míg a Nap hanyatt feküdve tombolt, s éles sugarait szúrosan döfte a földre. Azúros levegő vibrált, a templomtorony messzire tündökölt, harangjából csengve kiabált a délidő.  Éhesek voltunk. Az erdő nagyon szomjas lehetett mert az őzek és szarvasok lomhán, csoportba verődve vonultak a patak felé, nem félve tőlünk, s egy-egy őz szinte megnyalt bennünket, míg szájtátva csodálta mezítelen testünket. Talán tetszhettünk nekik, talán vonzóbbnak érezték ruhátlan emberi mivoltunkat, hiszen ők is  -természetszerűen-  meztelenek voltak. Szégyenkzés nélkül mászkáltak egymás elött, s elöttünk, míg mi szinte pironkodva lestük vonulásukat.

New York előkelő, gazdag helyein – a Park Avenue-n és környékén, a sikeres üzletemberek és milliomosok paradicsomában –, az inflációnak és a depressziós hangulatnak még nyoma sem található. Azon a környéken nem ritka látvány, hogy a luxuskörülmények között élő emberek családtagnak tekintett, agyonkényeztetett kutyáit, külön erre a célra felfogadott, jól öltözött személyek sétáltatják.  

Éreztem az erős karok szorítását, de csak hánykolódtam, hallottam a kétségbeesett hangokat, de egyre csak üvöltöttem, a sietős léptek koppanásait a fényes és tiszta padlón, aztán egy éles fájdalom, tudtam, hogy egy tűt döftek a bőrömbe, de nem érdekelt, semmi sem érdekelt, meg akartam szűnni, nem akartam lélegezni többé, nem volt miért, nem volt értelme többé semminek, csak sötétséget akartam, és őt akartam, magamhoz szorítani, újra és újra, érezni az illatát, a testének melegét, a biztonságot a karjaiban, a puha haját ahogyan az arcomat csiklandozza, a lágy kezeit, ahogyan átölel, a hangját, ami álomba ringat, őt akartam, őt, senki mást… vissza akartam őt kapni. Ez a fájdalom, mintha a lelkemet tépték volna ketté, ahogyan elszakították őt tőlem, és nem tehettem semmit, istenem, nem voltam ott, hogy megvédjem, mennyire félhetett, és én nem segítettem neki, egyedül volt, és zuhanok, már nem hallok és nem érzek semmit, csak a mindent elnyelő fájdalmat, körülvesz a semmi, örülök neki, talán minden véget ér, végre, és vele lehetek, újra, megint, mindig, örökké...

Tél szele hóval, faggyal metsz, buckákat épít porcukor süveggel mint egy pajkos kisgyerek. Álmos szamárkórót ringat a hideg, némelyiknek fejét szegi ostobán.

A forradalmak szenvedéssel, keserüséggel telt Életkelyhek kicsordulásábol fakadnak.