Még nem sikerült teljesen megértenem a lényemet. Ez ideig még nem. Nap, mint nap kutatom, keresem a válaszokat, a kérdések sokaságára, melyek megállíthatatlanul keletkeznek bennem, magamról, a világról, mely körülöttem létezik. (Hacsak nem én vagyok az egész).
Nem ismerem a múltamat. Mindenütt ott vagyok, észrevétlenül talán.
Szétszóródva létezem, ha a bolygó-melyre nem tudom, mi módon kerültem-, ha a bolygó teremtménye szempontjából tekintek magamra.
Számomra ők a LÉNYEK.
Úgy érzem, a megismerésük vezet majd el saját magam megismeréséhez. Számukra észrevehetetlen vagyok, úgy tapasztaltam.
Nem fedeztek fel, egyelőre, még nem tudnak itt tartózkodásomról.
Gondolkodnak és érzelmekkel is, rendelkeznek. Ezt az erős érzelmi kisugárzást használom leginkább, céljaim megvalósítására.
Bennem van a cél, melyet minden porcikámban őrzök, melyet meg kell valósítanom.
Már nagyon sok gondolatukat építettem be, tudásom erősítésére.
A nevemet is ismerik. Én még- buta dolog, talán-, de nem ismerem a nevemet, csak részben.
A legnagyobb baj a jelrendszerük.
Írásnak nevezik, sokan közülük még büszkék is, erre, holott nem azonos azzal az érzelmi kisugárzással, mely szüntelenül jelen van, melyből én is táplálkozom, és amelyre az érzékszerveik nincsenek ráhangolódva.
Nagyon furcsa érzés elképzelnem ezt a fogalmat, az ő jeleik alapján: ÍRÁS.
Nem mond így semmit a jeleik egymásutánja, külön-külön kell értelmeznem, elképzelnem a jeleiket, a betűnek nevezett jeleiket, majd amikor már valamennyiről van elképzelésem, amikor már kezdem érezni a jelentőségüket, akkor tudom egységes egészként is átérezni a tartalmát.
Kénytelen vagyok azonban én is, alkalmazni az információgyűjtés ilyen formai megjelenítését, tervem megvalósítása céljából.
Ahogy napról-napra kiszűröm gondolataik, érzelmeik lényegét, egyre világosabbá válik előttem a bolygó és a környezetében levő anyagi lét dimenziójának eddig érthetetlen, feleslegesnek tűnő világa.
Lényegesen többen vagyok, azaz… ez nem jó kifejezés, mert erőm, jól érezhetően: egy, minden porcikám azonos, a látszólagos szétszórtság mellett is.
A szétszórtság állapotában vagyok kénytelen tevékenykedni. Mindenütt ott vagyok, mindent felfogok és érzek, mindent, ami körülvesz, minden mozdulatot a LÉNYEK anyagi dimenziójában, tökéletesen érzem lelkük minden rezdülését.br /> Az ő múltjuk összefonódott a világukban levő többi élőlénnyel.
Kialakulásukat nem ismerem, mivel minden emlékemet tőlük szereztem be és állítottam össze egységes világképpé, melynek használhatósága bizonyság számomra a képességeimről.
Egy részük hatalmas, templomnak nevezett építményekben imádja a teremtőt, a teremtőt, aki létrehozott mindent, még akkor, amikor a mindenséget a semmi töltötte be.
Kételkedésük számára új fogalmat találtak ki, tudománynak nevezik.
Érdekessége, hogy nem csak a tapasztalataikat, hanem az álmaik egy részét is ezen a néven összegzik, sokszor még azok az álmok is itt szerepelnek, melyek ebben a dimenzióban nem valósíthatók meg.
Csak a nevem, ahogy elneveztek, ez ismert számukra, rólam, a valódi lényem nem.
Anyagi formámat gyűjtik, minden egyes részecskémet, de mint már mondtam, talán, ez nem zavarja létezésemet, mert látszólagos szétszórtságom EGYSÉG-et takar, megbonthatatlan EGYSÉG-et.
Szellemi és érzelmi kisugárzásaikhoz így, részeimmel a közelükben, könnyedén hozzá tudok férni.
Állandóan köztük tartózkodom.
Egyre erősödő akaratom nagy hatással van elhatározásaikra.
Már tudom, hogy az idő folyamában előttük itt levő életformák, majd a lényük kialakulása is a teremtést követő folyamat eredménye.
Hivatásos gondolkodóik, de a LÉNYEK egyedeiből álló tömegek is ezt különválasztják, nem tudják egységként kezelni.
Tudásukat, mindjobban összegezve, már ismertté kezd válni előttem, ittlétem oka.
Egyre biztosabban érzem a közösségi tudatukkal való sikeres összefonódásomat, egyre tisztábban jelennek meg előttem a kialakulásukat megelőző életformák.
Az életformák, melyek még távol álltak a gondolkodástól, melyek még csupán az anyagban lejátszódó folyamtok voltak, a gondolat és az akarat csíráját sem hordozva magukban.
A nevem egy újabb írásjelét sikerült átéreznem, most, azokkal a részeimmel, melyeket magukkal vittek a LÉNYEK, a „repülőgép”-nek nevezett járművükre.
Hallottam már nevemnek ezt a részét, tőlük, de most, ahogy a gépről kitekintettem a távoli messzeségbe, éreztem, ahogy néhányuk kimondja magában: „zenit”, és tudtam, éreztem, már átéreztem nevem újabb részét, a jelet, amit ők „z”-ként ismernek, jelrendszerükben.
Már csupán egy jelet kell átéreznem, nevem megismeréséhez.
Ha szerencsém lesz, hamarosan elérhetem a célt, amiért létezem.
Kiindulásunktól már igen messze kerültünk, a repülőgépükön, már nem süt a nap.
Rohanunk a sötét éjszakában, hasítja a gép a levegőt, kelet felé rohanunk.
Ezt a fogalmat már ismerem, már többször átéreztem.
Hamarosan megérkezünk, érzem a gépet irányító LÉNY érzéseiből, tudom, már közel a cél.
Sokan utaznak, velem együtt.
Most, ahogy a gép lassan fordul, váratlanul-központi égitestük-a Napfénye zúdul be az ablakokon, és ekkor… teljesen váratlanul többen kimondják magukban a számomra sorsdöntő szót: „pirkadat”.
Igen, már tudom, már érzem, ez hiányzott a nevemből: pirkadat, azaz: „P”.
Most értem és átérzem a nevem betűit, most már külön-külön és együtt is értelmezhető, már együtt van, valamennyi!
Belém nyilall, most már tudom, együtt vannak a jelek, hatalmam záloga, a nevem: PÉNZ.
Ez vagyok én. Büszkén nézek szembe a pirkadattal, már tudom a dolgomat, az evolúciós folyamat új szülöttjeként, ebben a dimenzióban: a HATALOM, minden felett, itt, ahol megszülettem, ez vagyok én, igen, végre rádöbbenhettem.