(Ginának, a magamhoz fogadott kóbor kutyám emlékére)

Éreztem az erős karok szorítását, de csak hánykolódtam, hallottam a kétségbeesett hangokat, de egyre csak üvöltöttem, a sietős léptek koppanásait a fényes és tiszta padlón, aztán egy éles fájdalom, tudtam, hogy egy tűt döftek a bőrömbe, de nem érdekelt, semmi sem érdekelt, meg akartam szűnni, nem akartam lélegezni többé, nem volt miért, nem volt értelme többé semminek, csak sötétséget akartam, és őt akartam, magamhoz szorítani, újra és újra, érezni az illatát, a testének melegét, a biztonságot a karjaiban, a puha haját ahogyan az arcomat csiklandozza, a lágy kezeit, ahogyan átölel, a hangját, ami álomba ringat, őt akartam, őt, senki mást… vissza akartam őt kapni. Ez a fájdalom, mintha a lelkemet tépték volna ketté, ahogyan elszakították őt tőlem, és nem tehettem semmit, istenem, nem voltam ott, hogy megvédjem, mennyire félhetett, és én nem segítettem neki, egyedül volt, és zuhanok, már nem hallok és nem érzek semmit, csak a mindent elnyelő fájdalmat, körülvesz a semmi, örülök neki, talán minden véget ér, végre, és vele lehetek, újra, megint, mindig, örökké...